Frissítés 2011 májusában:

Örömömre a Villanyspenót címen futó internetes irodalomtudományi projektum (folyamatosan új tartalmakkal bővülő hálózati kézikönyv) rendszerébe felkerült A generációváltás elmarad c. dolgozatom. A 2000-ben keletkezett írásban dióhéjban igyekeztem összefoglalni a kárpátaljai magyar irodalom akkori helyzetét. Az adatok jó része elavult és értelemszerűen számos újabb fejlemény sem kerülhetett bele a kis tanulmányba, ezért most kértem is a szerkesztőket, hogy a megírás dátumát legyenek szívesek feltüntetni a közlemény alatt.

Most utólag elolvasva a szövegemet újra átfutottak rajtam azok az reflexek, érzések és gondolatok, amelyek oly hosszú éveken át uralták a lelkivilágomat. Felidéződött az akkori sokszor ismétlődő kényszer, s eredménye: a gyötrelmes szembenézés irodalmunk hiányosságaival, ellentmondásaival, gyakran teljesen kilátástalannak látszó helyzetével. Néhány évvel később, 2003 táján aztán nagyjából le is számoltam ezzel a témával. Annyi hamis vád és igaztalan támadás ért az írásaim, előadásaim és az irodalmiságot helybéli kollégáimtól eltérően értelmező felfogásom miatt, hogy belekeseredtem az ügybe, s felhagytam azzal, hogy irodalmunkkal szakmai szinten foglalkozzam. Egyszersmind irodalmi életünkből is (úgy tűnik: véglegesen) kihátráltam (igaz, ebben az engem kitaszigálók nagy segítségemre voltak).

De teljes mégsem lehetett a szakítás: nem túl sűrűn és redukált érdeklődéssel, de kívülállóként szemem sarkából most is figyelgetem, mi történik. Erre újabban leginkább a Csordás Lászlóval folyó levelezésem okán kerül sor. Legutóbb például irodalmunk sürgős modernizációjának a szükségességét említette és azt, szeretne újra mindenkit belevonni a párbeszédbe. Nem igazán tudtam biztatni, így válaszolván:

…mindarra, ami itt irodalom és magyar kultúra címén működik, én most már hosszú ideje – jószerével kívülállóként – igencsak gyanakvó szemmel nézek, így nehéz lenne azzal bíztatnom téged, hogy értelme van erőfeszítéseidnek. Én cirka húsz évemet öltem bele – és az eredmény értéke igencsak kérdéses. Még azt is megkockáztatom, hogy nagyjából hiábavaló volt az égész, JA-stúdióstul, Hatodik és Pánsípostul. Őszintén kívánom, hogy a ti nemzedéketek többre jusson, de ahogy ezt már többször leírtam, egyelőre nem igazán látom azokat az alkotókat, akik valamiféle áttörést véghezvihetnének. Igaz, jó ideje csak bele-beleolvasok a friss termésekbe, de talán van annyi rutinom, hogy észrevenném, ami észrevehető.

A vitatható eredmény ellenére azonban egyáltalán nem bánom annak a húsz évnek az erőfeszítéseit. Hisz nem kényszerből, hanem nagy-nagy lelkesedésből csináltam, jó volt nekem, s talán elég sokak vannak, akiknek a kisebb-nagyobb sikerei akkor alapozódtak meg. Ki-ki annyira vitte, amennyire tehetsége predesztinálta, az én szerepem annyi volt, hogy a lehetőségek tágításában és megteremtésében legjobb tudásom szerint gőzérővel részt vettem. Hogy teremtettük-e felvállalható és követhető hagyományt, azt nem tudom. Szerintem inkább nem, mint igen. Gyökeres újításra sokkal inkább szükség lett volna, mint folytatásra. Erre jó esély látszott a 90-es évektől – „Csékáék” -, őket is teljes erővel támogattam, hogy mi lett a végeredmény, jól tudod. A modernizációs kísérlet távoztukkal megszakadt.

Hogy a jelen helyzetben ki és hogyan vihetne végre eredményesebb modernizációt, azt nem tudom, kezdeményeit nem látom. Inkább csak az ezt hátráltató erőket érzékelem így kívülről.

Párbeszéd. Ebben kétkedő vagyok, ha érdemire gondolsz. Az ősbölények nem érdekeltek abban, hogy mindaz, amire életüket tették, párbeszéd tárgya legyen. Merthogy az kételyeket is támaszthatna. Megerősítést várnak, nem kínos kérdéseket. A fiatalok részéről pedig (egyelőre) nem is látok senkit, aki ősbölénységüket akár saját művekkel, akár gyökeresen más irodalom-felfogással párbeszédbe kényszeríthetné. Ki párbeszéljen és kivel? Azok egymással, akik lényegében egyetértenek? Hol van az opponens? (…)

Mindezzel együtt nem tudom megmondani, előbbre tartunk-e, mint 2000-ben. Bizonyos tekintetben feltétlenül: újra lett a kárpátaljai íróknak saját folyóirata, a Kárpáti Igaz Szónak újra van kulturális (immáron önálló) melléklete {2014: azóta újra nincs, mi több, teljesen provinciális pártlappá züllött a KISZó}, jelentkeztek publikáló fiatalok, többüknek könyvük is jelent meg, született egy monográfia és napvilágot látnak könyvkritikák is, hosszú pangás után újra élénknek mondható irodalmi élet folyik – ez mindenképpen kedvezőbb annál a képnél, amelyet tizenegy éve festettem.  A minőség terén és annak a fránya modernizációnak az irányában azonban – a kevés kivételtől eltekintve – nem érzékelek érdemi elmozdulást. De mivel alapvetően másfelé fordult a figyelmem, lehet, hogy nem pontosak a meglátásaim. Újabb elmerülésre azonban nem vállalkozom, maradok léha kívülállónak.

A Villanyspenót.Hu jelenleg nem elérhető

 Frissítés: 2014. október

A Villanyspenót.Hu nem működik

A honlap jelenleg nem elérhető, nem található, nem lehet megnyitni. Erről úgy értesültem, hogy valaki nekem küldött üzenetet, mintha én lennék a Spenót működtetője. Nyilván az tévesztette meg a böngészőt, hogy a projekt nevére keresve az én bejegyzésemet találta a Googleban  Wiki utáni első találatnak. – A működés leállása (vagy megszűnése) miatt persze az én tanulmányocskám sem érhető el a Spenótban, így elhelyeztem nagyon lassan épülő saját szövegarchívumomban:

• A generációváltás elmarad – Írógenerációk Kárpátalján

Villanyspenót – online irodalomtörténeti kézikönyv

Villanyspenot.hu: hálózati irodalomtörténet, online digitális kézikönyv, internetes bölcsészeti projektum. A honlap jelenleg nem érhető el, nem működik. Szegedi-Maszák Mihály alapította, e-book, irodalomtörténet, irodalom, weboldal keresőoptimalizálás és kulcsszavas linképítés, online, hu, bölcsész, ELTE egyetemi projekt, Szegedy-Maszák, Horváth Iván

Ad: magyar irodalom kárpátalján

Az említett, jelenleg a Spenót elérhetetlensége miatt ott nem olvasható kistanulmányban természetesen szót ejtettem az előzményekről is, ezzel kezdve:

Szóljunk elsőül és külön is a mai napig legnagyobb hatású és a magyar nyelvterület valamennyi régiójában jól ismert Kovács Vilmosról (1927–1977), aki előbb versesköteteivel hívta fel magára az olvasók és a szakma figyelmét, majd 1965-ben megjelent, a kárpátaljai magyarság sorsregényének nevezett Holnap is élünk című, a forgalomból azonnal ki is vont könyvével a hivatalos kultúrpolitika haragját is „kiérdemelte”. Utolsó verseskötete Csillagírás címmel 1968-ban jelent meg életében; az elmúlt évtizedben regényét újra kiadták és műveiből több válogatást is megjelentettek.