Blog, zene – lejátszó widget készítése, elhelyezése

Hosszabb ideje felmondta a szolgálatot az a blográdió (vagy rádióblog) szolgáltató oldal, amelynek a segítségével zenéket lehetett válogatni a blogunkba helyezhető lejátszó widget számára. Most találtam egy újat, sokkal praktikusabbat. Az oldal címe: Grooveshark.

A rendszer úgy működik jól, ha felhasználónevet és jelszót választva regisztráljuk magunkat, és belépett állapotban végezzük a műveleteket.

Megnyitásakor egy kereső jelenik meg, elsőként voltaképp bármire rákereshetünk (mondjuk egy előadóra), így léphetünk be magába a rendszerbe. Ha pl. beírjuk azt, hogy Sting és megnyomjuk a keresést, egy igen hosszú listát kapunk. Ebből választhatjuk ki azokat a számokat, amelyeket elhelyezni szándékozunk lejátszónkban: ezek az oldal alján jelennek meg képsorozat formájában (hogy mire hányszor kell kattintani az egyes számok meghallgatásához és a listára helyezéshez, azt az olvasók leleményességére bízom). „Fogd és vidd” funkcióval bármikor változtathatunk a sorrenden.

Berniczky Éva honlapja

Az oldalon a szerző rövid életrajza mellett legutóbb megjelent három könyvéről szóló kritikák sorakoznak. Még csak fél éve jelent meg a Várkulcsa, és máris 7 megjelent kritikát sikerült róla összegyűjteni az oldalon. Látogatható éjjel-nappal :)

Zene színes hernyókra

Nagyon szellemes játékot ajánlott Cséka Gyuri a Facebookon. Kipróbáltam. Jópofa zenéket komponálhatunk, amelyek vizuálisan is megjelennek képernyőnkön színes "hernyók" formájában. A fel-alá mászkáló virtuális élőlénykék nem egyebek, mint a magunk szerezte zene egyes szólamai (hangszerei), s annál hangosabban szólnak, minél közelebb kerülnek véletlenszerű mozgásuk során a középponthoz (ennek helyét a képernyőn szintén állíthatjuk). A zene programozása egy hálórácson történik, amelyen bekattinthatjuk az egyes hangokat, a "hernyótest" formálásával pedig hangszínt és frekvenciát állíthatunk. Szerzeményeinket elmenthetjük és ha megőrizzük a linket, bármikor lejátszhatjuk vagy újrakomponálhatjuk (illetve mások elmentett zenéit is meghallgathatjuk). Nincs túl sok gomb a képernyőn, pár perc alatt kitanulmányozhatjuk az opciókat és rájöhetunk a "munkamenetre", így le sem írom a lépéseket, inkább ajánlok egyet első szerzeményeim közül. Katt ide: bédéká. (A × remove áll és + add megnyomásával bárki új mű komponálásába kezdhet, vagy a ?-re kattintva a főoldalra juthat.)


Népeslap [ © Balla Csönge ]

Csönge írja Népeslap c. blogjában:

„amikor a Budai Rajziskola alkalmazott grafika szakán eljutottunk odáig, hogy témát kellett választanunk a szakmunkánkhoz, eldöntöttem, hogy olyasmit szeretnék alkotni, ami egyszerre hagyományőrző, és egyszerre újszerű, egyidőben magyar és univerzális, folk és urban. arra gondoltam, megpróbálom megragadni közmondásaink színeit.”

Így születtek meg a népeslapok, ez a sorozat lett Csönge jól sikerült szakmunkája. Néhányat most én is bemutatok közülük:

Írói oldalam

Elindítottam írói oldalamat a Google Sites keretében. Reményeim szerint életművem digitálisan meglévő darabjai apránként felkerülnek a honlapra. Érdemes időről-időre odakattintani, mindig jelzem a legfrissebb anyagokat és az archívum gyarapodását is. Az oldal linkje: Balla D. Károly – írói honlap. Jelenleg így fest:

Szemán Ferenc – fotókon

Ha volna Kárpátalján modern festészet – ezzel szoktam kezdeni az Öcsiról szóló cikkeket. De nincs – szoktam folytatni….

Kolos hívta fel a figyelmemet egy ungvári fotós, Mihail Dorogovics (Michael Dorogovich) honlapjára. Az oldalon sok profi (de számomra érdektelen) munka mellett néhány igazán jó művész-fotót is találtam: a szó mindkét értelmében. Művészi igényű képek, illetve (és ez az érdekesebb) kárpátaljai festőkről készített művész-portrék. Ezek között fedeztem fel a felejthetetlen Szemán Ferencről, mindnyájunk Öcsijéről, jelentős piktorunkról, művészeti életünk egyik legérdekesebb alakjáról készült igazán remek felvételeket, amelyeket itt most be is mutatok.

Pszichotrauma és pszichodráma

Egy időben az első 10 Google-találat között volt néhány weboldalam a pszichodráma és traumaterápia kulcsszavakkal. Pedig akkor még nem is végeztem szakszerű linképítést és weboptimalizálást.

pszichotrauma

Nem, nem adom a fejem újra keresőoptimalizálásra. De tegnap kedves barátom hívott telefonon: internetes, honlapos, blogos ügyben kért tanácsot. Munkájában a sokadik profilváltásnál tart, most éppen, úgy fest, lelki traumát szenvedett betegekkel (is) foglalkozni fog, ebben a témában szeretne szakmai blogot és/vagy honlapot indítani, amelynek fő célja az lenne, hogy ne ő ajánlkozzon, hanem a potenciális paciensek maguk találják meg őt. Ehhez persze az kellene, hogy oldalára könnyen rábukkanjanak az érdeklődők, azaz a Google találati listáin, például pszichotrauma keresőszóra az elsők között szerepeljen. Ráadásul az oldal háromnyelvű lenne, így a psychotrauma és психотравма szavakra és szinonimáikra való keresésben is az élre kellene törnie. Mindezzel kapcsolatzban egy kísérletre csa rászántam magamat. Lásd: pszichotrauma

*

Frissítés, 2011. dec. Mivel fent említett kedves barátom egyáltalán nem használta ki az internetes jelenlét adta lehetőségeket, két év kivárás után (hogy hátha mégis!), én magam formáltam a témából irodalmi projektumot. A abszurd pszichodráma köré blogokat és támogató oldalakat indítottam, leginkább ezeket:

Alkalmazott Mondrian

Nem tudom, a geometrikus formák nagy mestere, Piet Mondrian (1872-1944) örülne-e annak, hogy kompozíciói, színei, stílusjegyei kommercializálódtak. Ez most aktuálisan az Art. Lebedev Stúdió doboza okán jutott eszembe, amely Mondrian egyik ismert munkáját képezi le irodaszerek tárolására szolgáló alkalmatosságá. Ez még a tartózkodóbb dizájn-ötletek közé tartozik. Kis kereséssel azonban találtam egészen extrém és ízléstelen megoldásokat – igaz, mutatósokat és művészieket is. Íme:

A képmanipulátor: Erik Johansson

Amikor már sokadik képébe botlottam különféle weboldalakon, megjegyeztem a nevét, aztán rákerestem. Az oldalát és azon számos képét megtaláltam, de róla magáról nem sokat sikerült megtudnom azon túl, hogy svéd és nagyon fiatal, és hogy szereti azt, amit csinál. Talán fontosabb is életrajzi adatainak kutatása helyett manipulált fotói előtt elidőzni, amelyek ötletei olykor a klasszikussá vált  M.C. Eschert idézik, máskor meg mondjuk Dalí szürrealizmusát juttatják eszünkbe – leginkább azonban mégis eredetiségük és gondos, szép kidolgozottságuk, a meghökkentésen túli művészi hatásuk miatt ragadnak meg emlékezetünkben. Amit esetleg felróhatunk: a képek erős heterogenitást mutatnak, a művésznek láthatóan még nincsen kiforrott stílusa, olykor a grafikai  és festői hatást, máskor a humoros ötletet, megint máskor a meghökkentő látványt részesíti előnyben. Nézzük csak:

Villanyspenót – hálózati irodalomtörténet

A villanyspenot.hu honlap jelenleg nem elérhető, a weboldal nem töltődik be (2014. október)
villanyspenótA Digitális Akadémia óta az utóbbi évek egyik legjelentősebb „netirodalmi” fejlesztésének gondolom a hálózati irodalomtörténeti kézikönyv, a VillanySpenót elindítását. A nagyszerű kezdeményezésről az Élet és Irodalom eheti számában olvashatni a projekt egyik vezetőjének, Horváth Ivánnak a részletes cikkét, ez sajnos a neten csak a jövő héttől lesz elérhető (majd frissítésként belinkelem), addig is a FigyelőNet cikkéből értesülhetünk a „szabad irodalomtörténet” indulásáról és néhány fontos jellegzetességéről. De többet tudhatunk meg róla, ha egyenesen a VillanySpenót oldalát (<< a link nem működik, véglegesen töröltem, 2016) keressük fel (bár a cikkben nincs link, azért könnyű megtalálni), és ott tájékozódunk mibenlétéről, működéséről. A lényeg pedig nagyjából a következő:

A VillanySpenót alapját a Szegedy-Maszák Mihály szerkesztésében 2007-ben megjelent A magyar irodalom történetei c. háromkötetes mű alkotja. Ezt nevezi a szakmai zsargon Neospenótnak annak okán, hogy elődje, a Sőtér István szerkesztette hatkötetes A magyar irodalom története védőborítójának színe miatt a Spenót becenevet kapta. (Az FN cikke az elején tévesen egyébként ez utóbbi digitalizált változataként említi a tárgyalt projektet, hogy aztán a következő bekezdésben mégis a Szegedy-Maszák-félét nevezze meg kiindulópontnak).

Nos, a hálózati kézikönyv egyfelől digitális formában tartalmazza a Neospenót teljes anyagát annak lezárt, könyvben megjelent alakjában. Másfelől ugyanezeket a fejezeteket közreadja aktualizált, szerkesztett és szerkeszthető, továbbírható és kiegészíthető formában. Harmadrészt módot ad további fejezetek megírására és feltöltésére. Ezen felül lehetőség van összefoglalók, „puskák”, kiegészítő jegyzetek, hivatkozások készítésére és közreadására. A dolog lényege tehát voltaképp az, hogy míg a könyv „betelt”, lezárt, addig a hálózati könyv gyakorlatilag korlátlanul fejleszthető – és ebbe a munkába a közreműködők sokkal szélesebb tábora vonható be, semmint egy hagyományos szerkesztőségi műhelymunka során.

A rendszer, bár külső megjelenésében is emlékeztet rá, mégsem teljesen úgy működik, mint a Wikipédia. Regisztráció után sem lehet azonnal belebabrálni a cikkekbe, nem lehet „csak úgy” új anyagokat feltölteni. Minden olvasói hozzájárulásnak előbb túl kell jutnia a szerkesztők szűrőjén – amit én helyesnek is tartok. (Különbözik a rendszer a Wikitől abban is, hogy minden fejezet, szócikk, kiegészítés szerzői névvel jelenik meg.) Mindez persze részben megkérdőjelezi a hálózati kézikönyv „szabad” voltát – de hát a szabadságnak is vannak fokozatai, és hogy egy ilyen projekt bármilyen lezárt könyvnél ezerszer szabadabb, abban senki sem kételkedhet. Nyitott és szabad abban a tekintetben is, hogy a legkülönbözőbb értelmezéseknek és értékeléseknek teret adhat.

Végül egy remek technikai „szolgáltatás”: a rendszer bármelyik cikke egyetlen kattintással PDF-formátumúvá alakítható – ez nagy segítség azoknak, akik más adathordozóra, más olvasóba kívánják áttölteni az anyagot – netán elvetemültségükben ki is akarják nyomtatni.


A fentiek alapján szócikket készítettem a Wikipédián (frissítés: 2014-ben is elérhető): Villanyspenót.


Frissítés 2011 májusában:

Örömömre a Villanyspenót címen futó internetes irodalomtudományi projektum (folyamatosan új tartalmakkal bővülő hálózati kézikönyv) rendszerébe felkerült A generációváltás elmarad c. dolgozatom. A 2000-ben keletkezett írásban dióhéjban igyekeztem összefoglalni a kárpátaljai magyar irodalom akkori helyzetét. Az adatok jó része elavult és értelemszerűen számos újabb fejlemény sem kerülhetett bele a kis tanulmányba, ezért most kértem is a szerkesztőket, hogy a megírás dátumát legyenek szívesek feltüntetni a közlemény alatt.

Most utólag elolvasva a szövegemet újra átfutottak rajtam azok az reflexek, érzések és gondolatok, amelyek oly hosszú éveken át uralták a lelkivilágomat. Felidéződött az akkori sokszor ismétlődő kényszer, s eredménye: a gyötrelmes szembenézés irodalmunk hiányosságaival, ellentmondásaival, gyakran teljesen kilátástalannak látszó helyzetével. Néhány évvel később, 2003 táján aztán nagyjából le is számoltam ezzel a témával. Annyi hamis vád és igaztalan támadás ért az írásaim, előadásaim és az irodalmiságot helybéli kollégáimtól eltérően értelmező felfogásom miatt, hogy belekeseredtem az ügybe, s felhagytam azzal, hogy irodalmunkkal szakmai szinten foglalkozzam. Egyszersmind irodalmi életünkből is (úgy tűnik: véglegesen) kihátráltam (igaz, ebben az engem kitaszigálók nagy segítségemre voltak).

De teljes mégsem lehetett a szakítás: nem túl sűrűn és redukált érdeklődéssel, de kívülállóként szemem sarkából most is figyelgetem, mi történik. Erre újabban leginkább a Csordás Lászlóval folyó levelezésem okán kerül sor. Legutóbb például irodalmunk sürgős modernizációjának a szükségességét említette és azt, szeretne újra mindenkit belevonni a párbeszédbe. Nem igazán tudtam biztatni, így válaszolván:

…mindarra, ami itt irodalom és magyar kultúra címén működik, én most már hosszú ideje – jószerével kívülállóként – igencsak gyanakvó szemmel nézek, így nehéz lenne azzal bíztatnom téged, hogy értelme van erőfeszítéseidnek. Én cirka húsz évemet öltem bele – és az eredmény értéke igencsak kérdéses. Még azt is megkockáztatom, hogy nagyjából hiábavaló volt az égész, JA-stúdióstul, Hatodik és Pánsípostul. Őszintén kívánom, hogy a ti nemzedéketek többre jusson, de ahogy ezt már többször leírtam, egyelőre nem igazán látom azokat az alkotókat, akik valamiféle áttörést véghezvihetnének. Igaz, jó ideje csak bele-beleolvasok a friss termésekbe, de talán van annyi rutinom, hogy észrevenném, ami észrevehető.

A vitatható eredmény ellenére azonban egyáltalán nem bánom annak a húsz évnek az erőfeszítéseit. Hisz nem kényszerből, hanem nagy-nagy lelkesedésből csináltam, jó volt nekem, s talán elég sokak vannak, akiknek a kisebb-nagyobb sikerei akkor alapozódtak meg. Ki-ki annyira vitte, amennyire tehetsége predesztinálta, az én szerepem annyi volt, hogy a lehetőségek tágításában és megteremtésében legjobb tudásom szerint gőzérővel részt vettem. Hogy teremtettük-e felvállalható és követhető hagyományt, azt nem tudom. Szerintem inkább nem, mint igen. Gyökeres újításra sokkal inkább szükség lett volna, mint folytatásra. Erre jó esély látszott a 90-es évektől – „Csékáék” -, őket is teljes erővel támogattam, hogy mi lett a végeredmény, jól tudod. A modernizációs kísérlet távoztukkal megszakadt.

Hogy a jelen helyzetben ki és hogyan vihetne végre eredményesebb modernizációt, azt nem tudom, kezdeményeit nem látom. Inkább csak az ezt hátráltató erőket érzékelem így kívülről.

Párbeszéd. Ebben kétkedő vagyok, ha érdemire gondolsz. Az ősbölények nem érdekeltek abban, hogy mindaz, amire életüket tették, párbeszéd tárgya legyen. Merthogy az kételyeket is támaszthatna. Megerősítést várnak, nem kínos kérdéseket. A fiatalok részéről pedig (egyelőre) nem is látok senkit, aki ősbölénységüket akár saját művekkel, akár gyökeresen más irodalom-felfogással párbeszédbe kényszeríthetné. Ki párbeszéljen és kivel? Azok egymással, akik lényegében egyetértenek? Hol van az opponens? (…)

Mindezzel együtt nem tudom megmondani, előbbre tartunk-e, mint 2000-ben. Bizonyos tekintetben feltétlenül: újra lett a kárpátaljai íróknak saját folyóirata, a Kárpáti Igaz Szónak újra van kulturális (immáron önálló) melléklete {2014: azóta újra nincs, mi több, teljesen provinciális pártlappá züllött a KISZó}, jelentkeztek publikáló fiatalok, többüknek könyvük is jelent meg, született egy monográfia és napvilágot látnak könyvkritikák is, hosszú pangás után újra élénknek mondható irodalmi élet folyik – ez mindenképpen kedvezőbb annál a képnél, amelyet tizenegy éve festettem.  A minőség terén és annak a fránya modernizációnak az irányában azonban – a kevés kivételtől eltekintve – nem érzékelek érdemi elmozdulást. De mivel alapvetően másfelé fordult a figyelmem, lehet, hogy nem pontosak a meglátásaim. Újabb elmerülésre azonban nem vállalkozom, maradok léha kívülállónak.


nem-talalhato-villanyspenot

A Villanyspenót.Hu jelenleg nem elérhető

 Frissítés: 2014. október

A Villanyspenót.Hu nem működik

A honlap jelenleg nem elérhető, nem található, nem lehet megnyitni. Erről úgy értesültem, hogy valaki nekem küldött üzenetet, mintha én lennék a Spenót működtetője. Nyilván az tévesztette meg a böngészőt, hogy a projekt nevére keresve az én bejegyzésemet találta a Googleban  Wiki utáni első találatnak. – A működés leállása (vagy megszűnése) miatt persze az én tanulmányocskám sem érhető el a Spenótban, így elhelyeztem nagyon lassan épülő saját szövegarchívumomban:

Villanyspenót – online irodalomtörténeti kézikönyv

Villanyspenot.hu: hálózati irodalomtörténet, online digitális kézikönyv, internetes bölcsészeti projektum. A honlap jelenleg nem érhető el, nem működik. Szegedi-Maszák Mihály alapította, e-book, irodalomtörténet, irodalom, weboldal keresőoptimalizálás és kulcsszavas linképítés, online, hu, bölcsész, ELTE egyetemi projekt, Szegedy-Maszák, Horváth Iván

Ad: magyar irodalom kárpátalján

Az említett, jelenleg a Spenót elérhetetlensége miatt ott nem olvasható kistanulmányban természetesen szót ejtettem az előzményekről is, ezzel kezdve:

Szóljunk elsőül és külön is a mai napig legnagyobb hatású és a magyar nyelvterület valamennyi régiójában jól ismert Kovács Vilmosról (1927–1977), aki előbb versesköteteivel hívta fel magára az olvasók és a szakma figyelmét, majd 1965-ben megjelent, a kárpátaljai magyarság sorsregényének nevezett Holnap is élünk című, a forgalomból azonnal ki is vont könyvével a hivatalos kultúrpolitika haragját is „kiérdemelte”. Utolsó verseskötete Csillagírás címmel 1968-ban jelent meg életében; az elmúlt évtizedben regényét újra kiadták és műveiből több válogatást is megjelentettek.